Nem sok lovacska szaladgál manapság Szentendrén, régen egészen másképp volt. Gyakran sorban álltak a kovácsműhely előtt a szekerek, hogy a szorgos kovácsok és segédeik körültekintően megpatkolják a lovakat. A lópatkolás egyszerű feladatnak tűnt, de nem volt az. Minden egyes patkolásnál a ló élete veszélyben volt. Ha rosszul szögelték a patkót, akkor a ló sántított, és ha mélyebben ment a szög a ló vérmérgezésben el is pusztulhatott. Ezért volt nehéz, sok figyelmet igénylő szakma. A kovácsmesternek érteni kellett a sérült lópaták kikezeléséhez is. Ilyenkor zárt patkót készített, mely alatt a gyógyító poroktól, gyógyszerektől meggyógyult a ló patája. Érteni kellett az öregebb lovak rosszul kopott fogainak levéséséről, lereszeléséről, hogy táplálkozni tudjanak. Ilyen és más praktikákhoz is kellett értenie egy jó kovácsnak.