Endrével Szentendrén találkoztam. A hűvösben beszélgettünk, sütit ettünk, Endre kislánya körülöttünk játszott. Kellemes délután volt, s ismét érdekes történettel gazdagodtunk.

Mike: Hogyan ismerkedtél meg a repüléssel és mi motivált abban, hogy Te is belevágj?

Endre: Gyakran álmodtam, hogy a karjaimat kitárva repülök. Nagyon szerettem volna ébren is hasonlót átélni, de persze nem volt lehetséges. Később mondta valaki, hogy nekem a sárkányrepülés kell, mert az olyan, mintha a kezemmel repülnék. Gyermekkoromban láttam egy filmet, amiben egy hegyről siklottak le sárkánnyal, de még nagyon kezdetleges volt az egész, szó sem volt termikelésről és hasonlókról. Végül véletlenül találkoztam olyanokkal, akik jártak a Hármashatár-hegyre kirándulni, és ők mondták, hogy ott szokott lenni a tanfolyam. Elmentem és egyből be is iratkoztam.

Mike: Ez mikor volt?

Endre: 98 telén. Kánnár Laci állt ott, mint egy manó, csuklyában, két srác meg ment oda-vissza a Kilencfánál. Néha leszálltak, néha meg becsapódtak. Elmentem az elméleti tanfolyamra, de ott a biztonság kedvévért még egyszer megkérdeztem az oktatótól, hogy a madarak azok ugye felemelkednek és

onnan siklanak. De sárkányrepülővel lehet-e ilyet csinálni? -Igen, lehet. -Na akkor mondom jó helyen vagyok, maradok.

Mike: Hamar rákaptál a repülés ízére?

Endre: Hamarabb siklottak a többiek, mint én, azután viszont nagyon belejöttem. Volt egy nagyon jó élményem az Eged hegyen a tanulótáborban. Műszer nem volt nálam, mert hát ugye még csak lesiklásokat csináltunk. Elmentem a leszálló fölé, és éreztem, hogy valami emel meg dobál. Na mondom úgyis itt kell leszállni, addig körözök míg nem jön a föld. És nem jött, hanem távolodott! Körülbelül a hegy nívóig fölemelkedtem, onnantól meg elrontottam, mert hát ez is véletlen volt, és leszálltam. 98 júliusában történt ez az eset. Az év végén, sikerült Óbudán először 44 percet, majd 1 órát lejtőzni. Következő évben, március végén Szűk Csaba felvitt a Kő-hegyre, ami nekem azért fontos hegy, mert az van a legközelebb, úgy nőttem fel, hogy mindig láttam. Akkor még eléggé kezdő voltam, Csaba szabályosan „kitekertetett” úgy, hogy kiabált föl a levegőbe, hogy mikor merre forduljak. Egy idő után kezdtem el igazán érezni, hogy merre érdemes spirálozni, és hol tart a lejtő. Egyszer csak jött egy nagyon erős termik, amivel fölemelkedtem egészen addig amit korábban mondott, hogy ha tudok 400 métert emelkedhetek. Kb. addig fel is mentem, alig bírtam kijönni belőle. Ez volt az első komolyabb kiemelkedésem. El kellett volna menni távra, de nem volt semmi megbeszélve, így nem mentem. Nem nagyon bántam, mert tudtam, hogy akkor majd holnap, vagy valamikor. Látszott, hogy ez nem olyan nehéz dolog, csak körbe-körbe kell menni. Öt nap múlva megint Óbuda volt. El is indultam, aztán szépen lerohadtam ott, ahol az M1, az M0 és még egy út találkozik. Elég nagy csomópont. Ott szálltam le mellette, egy darabig vittem a sárkányt, meg hívogattam a többieket. Mondták, hogy valaki majd jön, várjak. Tudtam, hogy engem még nem annyira ismernek, meg nem tudtam, hogy ki fog jönni, ezért felültem az M0-ás felüljáróra és lógattam lefelé a lábamat. Abban az időben nekem kétoldalt durván elálló hajam volt, középen meg lapos. Elég érdekesen néztem ki. Ahogy ücsörgök, látom ám, hogy a másik úton jön egy mentőautó, majd körbejön és mögöttem megáll. Kiszállt két fehérköpenyes ember, és elkezdték kérdezgetni, hogy mit csinálok én itt. Hát mondom várom, hogy jöjjenek értem. Erre mondják, hogy itt vagyunk, megjöttünk.-De egyáltalán hogy került ide?-Itt szálltam le. -Tényleg? Mint az angyalok, itt leszállt?

-Dehogyis, mondom, sárkányrepülővel jöttem és itt leszálltam az út mellett.

-Há, sárkányrepülővel? Nincs is itt olyan. -Persze, mondom, nem itt van. Kicsit odébb szálltam le, összecsuktam és anélkül jöttem ide. Akkor már éreztem, hogy ezek elvisznek ha nem találok ki valamit. Az egyik elment megnézni a sárkányrepülőt, a másik meg vigyázott rám. Olyan nem fordulhatott elő, hogy elmenekülök vagy ilyesmi. Akkor rám mosolygott a szerencse; akik normál időben indultak el, a profik épp ott repültek el fölöttünk. Mutattam, hogy azok is ott olyanok mint én, csak nem szálltak le hanem repülnek tovább. Aki ott maradt velem, az úgy megértette, közben visszajött a másik, hogy tényleg látott valamit, de az nem sárkányrepülő, csak egy hosszúkás csomag. Persze mondtam neki, hogy az már össze van csukva. Megbeszélték a dolgot, aztán mondták, hogy bocsánat, csak valaki betelefonált, hogy egy őrült mászkál az autópályán. Aztán elmentek. Megúsztam, mert ha elvittek volna, kényszerzubbonyt kapok meg injekciót és még ha tisztázódik is, papíron nyoma marad, hogy hol jártam. Sok sportot meg sok mindent kipróbáltam már korábban, de ilyen sztori nem esett meg velem addig, de azóta sem.

Mike: Jó, hogy nem vittek el, így tudtál még nagyobbakat repülni…

Endre: Elkezdtem távokra menni. A célkitűzésem egyértelműen az volt, hogy minél nagyobbakat repülni. 100 km volt a cél. Ez pár táv után sikerült is. Volt egy Óbuda és elsőre elmentem 85 km-re. Na mondom ez is elég, nem baj ha nincs meg a száz. Nem is volt még távgyakorlatom, nem tudtam, hogy később le lehet e szállni vagy nem. Aztán hallottam, hogy aznap az Imre (Balkó) lerepült Siófokra és ott szállt le. Másnap aztán megint Óbuda volt, és elmentem Siófokra. Tudtam, hogy ha a Siót átrepülöm akkor már megvan a 100 km. Sikerült és nagyon örültem.

Mike: Versenyzés?

Endre: A versenyzés úgy kezdődött, hogy ha már ekkorákat repülök, akkor részt kéne venni az MKK-ban, hiszen csak dokumentálni kell a távokat. Utána rájöttem, hogy az MKK-ban is csak egyedül repülgetek, ritka az, hogy sikerül valakivel együtt menni távra. Így könnyen meg lehet állni egy szinten. Ahhoz, hogy az ember fejlődjön, el kell menni versenyekre. Tulajdonképpen azért kezdtem el versenyekre járni, hogy utána egyedül még jobban tudjak repülni. Közben pedig rájöttem, hogy versenyezni egészen más dolog, mint egyedül repülni, és nagyon jó. Ausztráliában voltam három versenyen. Ez például nagyon fontos tapasztalat volt, mert gyorsan repülni, igazán csak ott lehet megtanulni, ahol nagyon aktív az idő. Ott kb. másfélszer erősebb az időjárás mindig, mint itthon amikor jó. Itt emelkedünk általában két méterrel, ott meg néggyel. Azt kell leginkább megtanulni, hogy mikor, hol, milyen időjárásban, mit lehet bevállalni és mit nem. Nagyon kell tudni, hogy az időjárás mit enged. Mert akkor tud az ember a leggyorsabban repülni, ha mindig a legmagasabb rizikófaktorral repül, amivel lehet.

Mike: Eredményes volt a taktika, látom tele van a vitrin kupákkal.

Endre: Az első kupáimat MKK-kon kaptam. Háromszor is sikerült megnyerni, csak harmadszor nem adtak kupát, mert túl kevés volt a jelentkező. Büszke vagyok a 149 km-es hurokrekordra is, ami Balikával repültünk ketten. Kb.120 km-ről lett majdnem 150-re megjavítva, és még ennél is lehet jobbat repülni, csak nehéz mert közel lakunk a TMA-hoz, nem lehet emelkedni, kevés az ideális starthely, nehéz szabályosan rekordot repülni. A 2002-es nemzetin harmadik voltam, mert itthon volt Bertók Attila. 2004-ben és 2005-ben is második helyezést értem el. Hát ahogy az ember egyre többet repül, úgy fejlődik, aztán egy kicsit mindig jobban megy a dolog. Persze ez attól is függ, hogy éppen mikor sikerül egy jobb gépet megvenni, vagy melyik évben mennyit sikerül repülni, vagy hogy mennyi időt és figyelmet lehet egyáltalán a repülésnek szentelni adott esztendőben.

Mike: Kevesebbet repülsz egyébként az utóbbi időben, mint régebben?

Endre: Kilométerben egyre többet, órában és startszámban meg egyre kevesebbet. Most már annyira jók a gépek, hogy ha nem fúj nagyon erős szél, akkor vissza lehet repülni oda, ahonnan elstartolt az ember. Tavaly nyáron egy hónapban csak négyszer mentem el repülni, de mind a négy, 100 km feletti, zártpályás táv volt. 100-130 km között. Ma már ezeket simán meg lehet repülni.

Mike: Rázós szituáció?

Endre: Még tanuló koromban, Újlakiról startoltam. Nem volt kérdés, hogy fent lehet maradni, fújt a szél rendesen. Én valahogy úgy kezdtem a repülést, mintha semmi szél nem lenne, és nagyon ki kéne centizni. Start után elfordultam jobbra, és utána éles fordulóval vissza balra, hogy majd lejtőzöm. Nem vettem figyelembe, hogy mennyire fúj a szél, és azt vettem észre, hogy a starthely felé megyek és a repülőt nem bírom kivenni a fordulóból a hátszélben. A sárkány elég nagy volt, egy 16 m²-es Magic, ami egyébként is elég nehezen reagált. Kimentem teljesen az egyik oldalra, hogy forduljak már egy kicsit. Egyik kezemmel már a trapézszárat fogtam és ott pumpálgattam. Végül sikerült annyit módosítani, hogy ne a starthely legyen a becsapódási pont, hanem a mellette levő fa. Az utolsó pillanatban valahogy elmentem mellette, beleestem a hegy mögötti turbulenciába. Örültem, hogy megúsztam, de tudtam, hogy nem kellene sokáig itt kóvályogni a turbóban. Megkerültem a hegyet, kijöttem az alján, és annyira jól fújt a lejtőszél, hogy sikerült fellejtőzni. Nagy mákom volt. Becsapódni a starthelybe nem lett volna kellemes. Ebből az a tanulság, hogy ha egyértelmű, hogy fent lehet maradni nagyon könnyen, akkor nem szabad kicentizni a dolgokat. Fölösleges szembefordulni a heggyel, mert távolabb is tartani fog.

Mike: Távlati terveid?

Endre: Minnél többet repülni. És elmenni jó versenyekre. Olyan versenyekre, ahol jó az időjárás és nagyon jó pilóták vannak. A jó pilótáktól mindig lehet tanulni. Itthon is szeretnék többet repülni.

Mike: Oktatás?

Endre: A kezdő távrepülők továbbképzését tervezem, de ehhez még fejlődni szeretnék.